A tejshake eredetileg az 1880-as években jelent meg az Amerikai Egyesült Államokban, ám eleinte csak alkoholos koktél formájában volt kapható. A keverési technika és a tej találkozását követően azonban a tejipar hanyagsága miatt a rossz minőségű ital hosszú évekig akár halálos is lehetett.

A feljegyzések szerint először 1885-ben használták nyomtatásban a tejshake (milkshake) kifejezést egy újságban. Ebben az időben azonban a turmix jellemzően egyáltalán nem tartalmazott tejet – azért hívták így, mert az összetevőket kézzel rázták össze poharakban és üvegekben. Az I. világháború előtt a shake-et eredetileg brandyvel, ginnel vagy más égetett szeszes itallal készítették. Bill Boothby például 1891-ben, a The American Bar-Tender (Az amerikai bárpultos) című kézikönyvében megosztotta, hogyan kell rumos shake-et készíteni. A receptje jégből, jamaikai rumból, egy nagy kanál cukorból és két lime levéből állt, mindezt felrázta, majd leszűrte. A korszakra jellemző tejshake pedig ugyanezt az eljárást követte, de a szeszt és a lime levét tejre és szirupra cserélte. Az első próbálkozások után hamar rájöttek, hogy a hideg tej, jég és szirup keveréke a shakerben felrázva egy egyedülálló, izgalmas és teljesen újszerű, bársonyos textúrát eredményez. Kifinomult íze ellenére sokan nem voltak megelégedve az egyre népszerűbbé váló édes itallal. Az Imbible nevű gasztonómiai portál cikke szerint 1888-ban a Wichita Democrat című újság lapszámában egy orvos meglehetősen éles kritikát fogalmazott meg a shake-ről:

„az ördög soha nem talált ki erősebb, halálosabb szert az ember gyomrának tönkretételére, mint a tejturmixot. Ha az ital továbbra is népszerű marad, nem lepődnék meg, ha a nyáron naponta látnék holtan összeesni férfiakat és nőket az utcáinkon.”

A felháborodása pedig nem volt légből kapott: a 20. század előtt a tej megfelelő hűtésére és tartósítására kialakított technológia hiányában rendkívül érzékeny alapanyagnak számított. Bár az élelmiszerek címkézésére vonatkozó törvények végül megállították a tejipar csalásait, az 1850-es évektől a 20. század elejéig az amerikai tej híresen szennyezett volt. A gyors savanyodása ellen például a tejtermelők kisebb mennyiségű formaldehiddel öntötték fel (egy olyan balzsamozó vegyület, amelyet elsősorban a temetkezési vállalatok használnak, hogy megállítsák az elhalálozott személy bomlását), ráadásul az édeskés aromája javított a tej ízén is. Az 1890-es évek végén a formaldehidet olyan széles körben használták a tej- és húsfeldolgozó iparban, hogy a tartósítószerrel kapcsolatos tömeges megbetegedéseket, valamint halálozásokat az újságok rendszeresen „bebalzsamozott hús- vagy tej” botrányként írták le. Egyes termelők olyannyira felhígították, hogy az már szinte világoskék színűvé változott. A fehér árnyalat eléréséhez emiatt gyakran gipszet vagy krétát kevertek bele. Olyan is előfordult, hogy a tejszínt hígított borjúaggyal gazdagították, mivel annak színe még fehérebbé varázsolta azt.

Harvey Washington Wiley, a Purdue Egyetem egykori vegyészprofesszoraként megelégelte, hogy a termelők rossz minőségű élelmiszereket árultak a lakosságnak, így, miután a szövetségi mezőgazdasági minisztérium vezető vegyésze lett, háborút hirdetett a mérgező élelmiszerek ellen. A tej hamarosan az egyik legfontosabb célpontjává vált, és az állam különböző pontjaira plakátokat ragasztott ki, amelyeken a „mocskos tej” miatt meghalt gyermekek sírkövei voltak láthatók – írja a Smithsonian magazin. A botrányok ellenére amerikai tejipar továbbra is a napi egy liter tej fogyasztását javasolta a gyerekek számára, a megfelelő fejlődésük érdekében. A tejshake szintén ajánlott volt, mégpedig a hagyományos formájában: hideg tej, jéggel és ízesített sziruppal felrázva vagy felverve. A fahéj, a szerecsendió édeskés, fűszeres íze pedig ellenállhatatlan volt.

Érdekesség, hogy a 19. században a fagylalttal ízesített tejshake italok elérhetősége korlátozott volt, mert a jégkrém kézzel történő pépesítése és hideg tejjel való keverése, különösen tömegek számára, fizikailag megterhelő volt a legtöbb étterem személyzete számára. A jégkrémes turmixok csak évtizedekkel később, a szesztilalom idején váltak tartósan népszerűvé, köszönhetően a lengyel bevándorló Stephen Poplawski találmányának. Poplawski 1922-ben szabadalmaztatta az első elektromos turmixgépet, amelyet italmixernek nevezett el. Ezt követően pedig nemcsak Amerikát, hanem az egész világot meghódította a krémes, jeges ital.

Képek forrása: Unsplash